Elválasztás, elválasztódás – az anya szemszögéből

20070720124

Bevallom, valósággal sokkolt, amikor sok évvel ezelőtt, még a Kismama magazin szerkesztőjeként dolgozva, kezembe került egy olvasói levél, melyben az anya kíméletes elválasztási módszerek iránt érdeklődött, és leírta, egyik rokona hatvan évvel ezelőtt csirkeepével kente be a mellét, hogy megszabaduljon végre a szoptatás nyűgétől. Lelki szemeim előtt megjelent a hajdani kisgyerek, aki bizalommal és ragaszkodással futott nap mint nap az édes anyamellhez, hogy csalódásai, kisebb balesetei után vagy éppen unalmában egy kis odabújással, néhány korty tejjel vigasztalja magát. Szinte láttam csalódását és undorát, ahogy elfordul onnan örökre. Egyik pillanatról a másikra omolhatott össze benne az addig biztonságosnak, kiszámíthatónak hitt világ. Ilyen hirtelen kellett megtanulnia, hol húzódik a határvonal édesanyja teste és az ő személyisége közt. Eszembe jutott kisöcsém is, aki lelkesen szopta az ujját, egészen addig, amíg valaki leleményesen be nem kente csípős paprikával, hogy soha többé ne legyen kedve bekapni. Emlékszem könnyáztatta arcára és arra a meglepő érzésre, hogy életemben először tiszta szívből sajnálom őt.
Manapság inkább ritkaságszámba megy, ha hasonlóan brutális módszereket alkalmaznak az anyák a leszoktatás elősegítésére.  Sokan úgy látják jónak, ha  rábízzák a kisgyerekre, mikor választja el magát. Megadják neki a lehetőséget, hogy önszántából, fejlődése természetes lépcsőfokaként mondjon le a szopásról, akkor, amikor már nincs szüksége rá. Egyszer úgyis kinövi a kapcsolattartásnak ezt az intim, szeretetteljes formáját.
Másfelől ismerős az érzés, hogy – bármennyire is imádunk szoptatni – azért néhanapján, az évek múlásával talán egyre gyakrabban, némi függetlenségre vágyunk, és arra, hogy ismét birtokba vegyük a testünket. Bizony, egy szép napon úgy érezzük, ez már sok, elég volt. Párhuzamosan futnak ezek a dolgok, távolodunk. Megtanuljuk egymást elengedni, nagyobb távolságtartással szeretni. Örülünk annak, hogy egyre önállóbb, de titokban fáj is egy kicsit. Hogy mennyire, azt sohasem sikerült szavakba öntenem. Aztán a kezembe került Rist Lilla verse, amelyben minden benne van, amit erről el lehet mondani.

Mentünk hát
együtt,
sokáig mentünk,
tél volt,
aztán nyár is,
és öregedtünk,
az én arcomat
átmetszette
egy szarkaláb,
ő megnyúlt
és
fürtös haja szaladt
vele,
ha elfutott,
és én
utánakaptam,
mindig…
aztán hagytam,
hadd essen el,
és mikor sírt
egy kicsit,
még megszoptattam újra,
ott kint,
az emberek előtt,
hadd csodáljanak,
hogy
így vagyunk
mi ketten.
Kicsit elfordultak,
láttam,
mintha nem illenék,
ami jólesik,
de mi mentünk
tovább.
Mentünk
gyalog,
léptünk fűre
és mentünk
át a városon,
és ha éhesen
megálltunk,
csak leültünk
a kőre,
mint régen a parasztasszonyok,
szaladhatott
köröttünk
a világ.
És
aprócska teste
hozzám simult,
összekapaszkodtunk,
én fogtam őt,
ő markolt engem,
hagytam,
és lehunytam a szemem.
Valahol messze jártunk
megint,
valami ismeretlen tájon,
ahol csönd van
nincs szabály
se tudat,
se nyelv,
csak erő
és mozdulat,
ő jött felém
és én felé mentem
s hogy találkoztunk,
kinevettük az időt.
Kicsúfoltuk őt
mi ketten, bizony
én meg ő,
mondtuk neki,
hogy múlhat, ha kell,
mi maradunk
egymásba írva.
S mikor
kétfelé szakadtunk,
ő jövővé lett,
én múlttá,
és menni mertünk
ketten kétfelé,
külön,
jó volt az is,
jó.
Szabad lehettem,
hogy elapadt
a folyó, az édes,
s ahogy elapadt,
ez a sós,
a szabadság vize,
csípni kezdte az arcom
.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *